Mit jelent jó szülőnek lenni a XXI. században?
Hogyan alakul át és mit jelent a 21. századra a szülői felelősség? Miért vagyunk felelősek és mi a szerepünk szülőként? Hogyan éljük ezt meg? Milyen viszonyban van ez a többi szerepünkkel?
Ahány meghívott, annyi szempont.
A nevekre kattintva rövid bemutatkozás mellett a rövidebb vagy hosszabb egyéni témafelvetők, előzetes gondolatok, saját fókuszok olvashatók.
A házigazda témafelvetője
Mit jelent jó szülőnek lenni? A kérdés generációs ügy, posztmodern gondolat. Soha korábban nem volt szokás visszakérdezni, hiszen nem volt mese, szülőnek lenni kellett: a puszta fizikai létfenntartás miatt, a társadalmi normák miatt, később bonyolultabb gazdasági okokból. A jóléti demokráciákban már nem születnek muszáj-gyerekek, néhol a háztartások több, mint fele gyermektelen.
Miért vannak mégis gyerekeink?
A kérdésre nagyon sokféle válasz adható.
Például: mert ez a dolgok rendje. Mert fontos, hogy génjeink, tudásunk, mosolyunk, szemünk villanása jelen maradjon a világban. Mert ez ad értelmet minden erőfeszítésünknek. Mert párkapcsolatunknak, szerelmünknek, házasságunknak kézenfekvő kiteljesítése a család. Mert nem volna kire hagyni a családi ezüstöt és a legszebb történeteket.
Még sorolhatnám - mind igaz, bár önmagában egyik válasz sem a teljes igazság.
De talán létezik egy sokkal egyszerűbb ok is: azért születnek gyerekeink, hogy más emberek legyünk.
A gyereknevelés egyben nevelődés is.
Tanulunk önmagunkról, kudarcokkal, sikerekkel, és megmérettetünk gyermekeink szemében - szüntelenül.
Végül pedig, „a nap végén“, megmérettetünk majd gyermekeink által a világban.
Mert az, hogy milyen felnőttek lesznek, elsősorban minket minősít majd, visszamenőleg is.
Mit kezdünk ezzel a felelősséggel, amelynek valódi súlyára senki sem készített fel? Mit tekintsünk a dolgunknak és mit bízhatunk rá a sorsra? Hogyan kell tartani a fókuszt, és mikor kell elengedni, hogyan kell elengedni?
A gyereknevelésben csak egyetlen esélyünk van. Úgy kell elég jó szülőnek lennünk, hogy sehol sem tanultuk, hogyan is kellene ezt csinálni. Az élet minden területén képzéseket kapunk: oktatáson sajátítjuk el az autóvezetést, a szakmai ismereteinket, még a főzést és a jógagyakorlatokat is tanfolyamon oktatják – a gyereknevelés az egyetlen, amihez senkitől sem kérnek se pályaalkalmassági vizsgát, se felkészültséget igazoló okmányt. Kérdéseinkkel, kételyeinkkel legtöbbször magunkra maradunk – szerencsés esetben ketten. És szerencsés esetben nem szorongásainkat öntjük rá a másikra, hanem egymás hitét erősítjük.
Mert a szülő egyetlen esélye, ha hisz a gyermekében. Szeret, feltétel nélkül elfogad és hisz.
A gyerekeinknek nincs beleszólása sem abba, hogy megszülessenek, sem pedig abba, hogy mi legyünk a szüleik, hogy lesznek-e testvéreik és milyenek. Kire ütött ez a gyerek? – kérdezzük, ha végképp tanácstalanok vagyunk. Egy vonzó teória szerint a gyerekeink csak vendégségben vannak nálunk. Csakhogy ezek a vendégek pont akkor távoznak, amikorra épp összecsiszolódunk.
A szülői szerep csak társadalmi szerepeink egyike, de nem csak egy szerep a sok közül. Vajon van-e átjárás a szerepek között? Másképpen: átvihetők-e a kompetenciák? Megint másképpen: mit tanulunk a gyerekeink által? Mit tanulunk kudarcainkból, mit tanulunk a sikerekből, és mit tanulunk abból, ha az „egyformán nevelt“ gyerekeink közül az egyik hasít, a másik pedig csak bukdácsol a világban? Mikor hiszünk a genetika végzetében és mikor a nevelés mindenhatóságában? Mindig abban hiszünk, ami épp bennünket igazol?
Például, akik vezetőként dolgoznak, néha meglátják a párhuzamot a gyereknevelés felelőssége és a munkahelyi vezetőként viselt felelősség között. Néha van egy homályos sejtésük, hogy voltaképp ugyanazt teszik, csak eltérő szerepekben. Mégis, talán sokan vannak köztük, akik úgy érzik: könnyebben elvezetnek egy négyszáz fős vállalatot, mint egy négytagú családot. Valószínűleg gyakran némi titkolt lelkiismeretfurdalással gondolnak a gyerekeikre, hiszen önmagukkal szembeni, talán maximalista elvárásaik miatt úgy érzik, szülőként mindig egy kicsit elmaradásban vannak. Zavaró, hogy míg szakmai teljesítményük többnyire egyértelműen mérhető, a családi szerepükben gyakran elmarad az erőfeszítéseinként járó elismerés. Gyakorta érzik úgy, hogy a munkahelyük felé menet két világ határát lépik át. Pedig a személyiségünk nem egy házikabát, amit levethetünk, ha kilépünk a lakásunk ajtaján.
A gyereknevelésben megértjük önmagunkat. Ez persze néha nem annyira jó. Nem mindig jó belenézni a tükörbe. Néha megbicsaklik a világképünk és nem mindig lehetünk elégedettek képességeinkkel. A gyereknevelés színvallás is: képviselnünk kell önmagunkat, értékeinket, közben pedig meghasonlás nélkül kell megpróbálnunk mezsgyét találni a gyerekünk által hamar megtapasztalt külső valóság hamisságai, kegyetlenségei és az ideáljaink között. Ezen a mezsgyén kell kézenfogva elvezetni gyerekeinket a felnőttkorig.
Persze, ha szerencsések vagyunk, és persze, ha jól végeztük a dolgunkat, vagyis megtanítottuk gyerekeinknek a legfontosabbat: az érzelmek kifejezésének bátorságát, akkor szüntelenül lesz részünk töltekezésben. Gyerekeink rajzain szépek és óriások lehetünk, akkor is, ha addig csúf törpének éreztük magunkat.
Szülőnek lenni: a Nagy Lehetőség.
Miért vannak mégis gyerekeink?
A kérdésre nagyon sokféle válasz adható.
Például: mert ez a dolgok rendje. Mert fontos, hogy génjeink, tudásunk, mosolyunk, szemünk villanása jelen maradjon a világban. Mert ez ad értelmet minden erőfeszítésünknek. Mert párkapcsolatunknak, szerelmünknek, házasságunknak kézenfekvő kiteljesítése a család. Mert nem volna kire hagyni a családi ezüstöt és a legszebb történeteket.
Még sorolhatnám - mind igaz, bár önmagában egyik válasz sem a teljes igazság.
De talán létezik egy sokkal egyszerűbb ok is: azért születnek gyerekeink, hogy más emberek legyünk.
A gyereknevelés egyben nevelődés is.
Tanulunk önmagunkról, kudarcokkal, sikerekkel, és megmérettetünk gyermekeink szemében - szüntelenül.
Végül pedig, „a nap végén“, megmérettetünk majd gyermekeink által a világban.
Mert az, hogy milyen felnőttek lesznek, elsősorban minket minősít majd, visszamenőleg is.
Mit kezdünk ezzel a felelősséggel, amelynek valódi súlyára senki sem készített fel? Mit tekintsünk a dolgunknak és mit bízhatunk rá a sorsra? Hogyan kell tartani a fókuszt, és mikor kell elengedni, hogyan kell elengedni?
A gyereknevelésben csak egyetlen esélyünk van. Úgy kell elég jó szülőnek lennünk, hogy sehol sem tanultuk, hogyan is kellene ezt csinálni. Az élet minden területén képzéseket kapunk: oktatáson sajátítjuk el az autóvezetést, a szakmai ismereteinket, még a főzést és a jógagyakorlatokat is tanfolyamon oktatják – a gyereknevelés az egyetlen, amihez senkitől sem kérnek se pályaalkalmassági vizsgát, se felkészültséget igazoló okmányt. Kérdéseinkkel, kételyeinkkel legtöbbször magunkra maradunk – szerencsés esetben ketten. És szerencsés esetben nem szorongásainkat öntjük rá a másikra, hanem egymás hitét erősítjük.
Mert a szülő egyetlen esélye, ha hisz a gyermekében. Szeret, feltétel nélkül elfogad és hisz.
A gyerekeinknek nincs beleszólása sem abba, hogy megszülessenek, sem pedig abba, hogy mi legyünk a szüleik, hogy lesznek-e testvéreik és milyenek. Kire ütött ez a gyerek? – kérdezzük, ha végképp tanácstalanok vagyunk. Egy vonzó teória szerint a gyerekeink csak vendégségben vannak nálunk. Csakhogy ezek a vendégek pont akkor távoznak, amikorra épp összecsiszolódunk.
A szülői szerep csak társadalmi szerepeink egyike, de nem csak egy szerep a sok közül. Vajon van-e átjárás a szerepek között? Másképpen: átvihetők-e a kompetenciák? Megint másképpen: mit tanulunk a gyerekeink által? Mit tanulunk kudarcainkból, mit tanulunk a sikerekből, és mit tanulunk abból, ha az „egyformán nevelt“ gyerekeink közül az egyik hasít, a másik pedig csak bukdácsol a világban? Mikor hiszünk a genetika végzetében és mikor a nevelés mindenhatóságában? Mindig abban hiszünk, ami épp bennünket igazol?
Például, akik vezetőként dolgoznak, néha meglátják a párhuzamot a gyereknevelés felelőssége és a munkahelyi vezetőként viselt felelősség között. Néha van egy homályos sejtésük, hogy voltaképp ugyanazt teszik, csak eltérő szerepekben. Mégis, talán sokan vannak köztük, akik úgy érzik: könnyebben elvezetnek egy négyszáz fős vállalatot, mint egy négytagú családot. Valószínűleg gyakran némi titkolt lelkiismeretfurdalással gondolnak a gyerekeikre, hiszen önmagukkal szembeni, talán maximalista elvárásaik miatt úgy érzik, szülőként mindig egy kicsit elmaradásban vannak. Zavaró, hogy míg szakmai teljesítményük többnyire egyértelműen mérhető, a családi szerepükben gyakran elmarad az erőfeszítéseinként járó elismerés. Gyakorta érzik úgy, hogy a munkahelyük felé menet két világ határát lépik át. Pedig a személyiségünk nem egy házikabát, amit levethetünk, ha kilépünk a lakásunk ajtaján.
A gyereknevelésben megértjük önmagunkat. Ez persze néha nem annyira jó. Nem mindig jó belenézni a tükörbe. Néha megbicsaklik a világképünk és nem mindig lehetünk elégedettek képességeinkkel. A gyereknevelés színvallás is: képviselnünk kell önmagunkat, értékeinket, közben pedig meghasonlás nélkül kell megpróbálnunk mezsgyét találni a gyerekünk által hamar megtapasztalt külső valóság hamisságai, kegyetlenségei és az ideáljaink között. Ezen a mezsgyén kell kézenfogva elvezetni gyerekeinket a felnőttkorig.
Persze, ha szerencsések vagyunk, és persze, ha jól végeztük a dolgunkat, vagyis megtanítottuk gyerekeinknek a legfontosabbat: az érzelmek kifejezésének bátorságát, akkor szüntelenül lesz részünk töltekezésben. Gyerekeink rajzain szépek és óriások lehetünk, akkor is, ha addig csúf törpének éreztük magunkat.
Szülőnek lenni: a Nagy Lehetőség.
Mihalik Judit
A TEDx Danubia által ajánlott TED előadások:
Alapvető, mégis meglepő » https://www.ted.com/.../jennifer_senior_for_parents...
XXI. század .. agilis programozás - a családnak... »
Sikeres gyerekek túlnevelés nélkül »
Rövid, kedves - a kis rituálék fontossága, az apa szerepe és a technológia használata » https://www.ted.com/.../steven_addis_a_father_daughter...
Egy kis oldallépéssel... »
Egyik nagy kedvencünk a témában »
A találkozó képekben:
